Nem mondhatnám, hogy a kereszténységet mélyen felszántaná a kérdés, mindazonáltal itt-ott felmerül, illetve egyfajta világtrenddé is kezd válni a vegánság, a húsmentes, vagy még inkább az állati-termék mentes étkezés. Szélsőségek mindenütt vannak, a troglodita szinten kommunikáló húsevőtől a vérvegánig széles a paletta a különféle megnyilvánulásokban, így nehéz lenne ez alapján dönteni, no és persze mindenki úgy hiszi, hogy neki van igaza.

Nézzük meg, hogy a Biblia tanácsol-e e tekintetben valamit, milyen összefüggésekben tárgyalja a kérdést – már ha egyáltalán foglalkozik a témával.

Legelőször is az a kérdés, hogy Jézus, a megtestesült Isten mit mondott vagy tett e tárgyban. Ami talán elsőre szembe ötlik, az az, hogy hithű zsidóként (mivel minden ellenkező állítás ellenére az volt, nem párthus vagy magyar), a Megváltó a tanítványaival együtt elfogyasztotta a páska vacsorát, amelynek központi eleme volt az előírásoknak megfelelően elkészített bárány megevése. Olyan érvet még nem hallottam a vegánság mellett, hogy Jézus is az volt – nem is lenne ennek alapja, mert nagyjából 30-35 alkalmat legalábbis szembe állíthatnánk az ilyen megalapozatlan kijelentéssel. A mértékről vagy a formáról már beszélgethetnénk, hiszen azért az is nyilvánvaló, hogy akkoriban mások voltak a húsfogyasztási szokások, mint manapság, nem volt mód arra, hogy minden nap ez kerüljön az asztalra, arról nem is szólva, hogy nem volt mindegy, hogy egy izraelita milyen húst fogyaszthat, és milyet nem. El volt különítve az, amit meg lehetett enni, a tiszta állatok (nagy vonalakban: a magevő szárnyasok, a pikkelyes halak, a páros ujjú, kérődző patások - pl. a juhfélék, szarvasmarha) és a tisztátalanok, amit viszont nem volt szabad fogyasztani (pl. a sertés, ló, keselyű, stb.).

Nem is volt kérdés a tanítványok számára, hogy mit egyenek vagy mit ne, viszont felmerült egy olyan probléma, hogy tisztátalanná válik-e valaki, ha mosdatlan kézzel eszik? Ez a farizeusok által uralt vallási világban komoly kérdés volt a számukra, méghozzá vallási értelemben, vagyis az élet központi területén. Több volt ez, mint higiéniai kérdés. Mit válaszolt Jézus és hová tette a hangsúlyt? Máté 15.17-20-ban ezt olvashatjuk: „Mégsem értitek-é, hogy minden, ami a szájon bemegy, a gyomorba jut, és az árnyékszékbe vettetik?   Amik pedig a szájból jőnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanubizonyságok, káromlások. Ezek fertőztetik meg az embert; de a mosdatlan kézzel való evés nem fertőzteti meg az embert.”

Nem arról van szó, hogy együnk meg bármit, a csigától a bálnáig, úgyis kijön, hanem arról, hogy az ember alkotta, testre vonatkozó szabályok nem teszik az embert lelkileg tisztává, ellenben nagyon figyeljünk oda a saját lelkünkre, mert ha ezt nem tesszük, akkor bizony zátonyra futhat az életünk. Egy gyilkos vagy hamis tanúzó mosogathatja a kezét, ameddig csak akarja (hogy messzebb ne menjünk Pilátus példájánál, ugye), semmit sem számít. Nem kellett volna megtenni, de ha mégis megtörtént, nem a kézmosás a megoldás.

Jézus egyetlen egy szót sem mondott a húsevés ellen, ahogyan láttuk, maga is evett legalábbis bárányt, sőt, egy alkalommal halat sütött a tanítványainak. Igaz, hogy nem séfként szolgált feléjük leginkább, de annyi azért biztos, hogy ha rossznak tartotta volna a húst, nem adja nekik a vallási alkalmaktól függetlenül is (Ján. 21:9) A csodálatos kenyérszaporítás esetében pedig nem kenyeret és avokádót, hanem kenyeret és halat szaporított ezrek számára. Semmi kifogásom az avókádó ellen, csak lássuk pontosan, hogy mi történt. A lényeg, hogy a Messiás életgyakorlatából és tanításából lehetetlen levezetni a vegánságot.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a táplálkozás kérdése hogyan alakul a Teremtéstől kedve az Újszövetség idejéig.

A Teremtéskor ezt mondja Isten az embernek: „És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül. A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, amelyekben élő lélek van, a zöld füveket [adom] eledelül. És úgy lőn.” (1 Mózes 1:29-30)

Az ember (sőt, az egész teremtett világ) étrendje eredetileg növényi volt, nem volt szó, nem is lehetett szó a bűnesetig húsevésről, már csak azért sem, mert ahhoz ölni kellett volna.

A bűneset után a következő állomás az özönvíz – mi a helyzet a kettő között? Az özönvíz előtti világ leírásánál egyetlen szó sincs arról a Bibliában, hogy ki mit eszik, vagy mit nem. Összesen két utalás van az állattenyésztésre, az egyik Ábelről beszél, aki juhokat tenyésztett, a másik pedig Kain leszármazottja, Jábál nevét említi, aki „atyjok a sátorban-lakóknak, és a barompásztoroknak” (1Móz. 4:20) Nincs szövegszerű kijelentés, hogy meg is ették-e az állatokat a tenyésztők. Nem lehetetlen, hogy csak vallási okokból (Ábel állatáldozatát elfogadta Isten), illetve a járulékos haszonért (tej, gyapjú) tartották őket, de az sem, hogy legalábbis a káiniták megtették esetleg – de nem tudhatjuk kijelentés híján. Kain a gyilkosság után sem tekintette magát ateistának vagy vallástalannak – utódai a valláshoz köthető neveket kaptak. Tehát áldozatok bemutatásáról ott is lehetett szó, és azt is tudjuk, hogy abban az esetben, amikor valaki eltávolodik a hit lényegétől, sokszor a formaságok még alaposabb megtartására helyeződik a hangsúly. Mindenesetre még az alapértelmezés volt érvényben: az ember tápláléka a gyümölcs volt és a gabonafélék. Ettől eltérni lázadás lett volna Isten kijelentése ellen.

Bekövetkezett az Özönvíz, és ez egy nagyon fontos változást hozott magával. Miután Noé kijött a bárkából, Isten ezt mondta neki: „Minden mozgó állat, amely él legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.” (1Móz 9:3) Az eredeti héberben nem szerepel a „minden” szó, annyi van ott, hogy élő állatokat adok eledelül. Már Noénak különböző mennyiségű tiszta és tisztátalan állatot kellett vinnie magával: a nem tisztákból egy párat, a tisztákból többszörös mennyiséget. Később a zsidók is pontos leírásokat kaptak ezek megkülönböztetésről. De lássuk meg: itt még sehol nincsenek zsidók, hosszú századokig, az ő történetük jóval később, Ábrahámmal kezdődik. Mit jelent ez? A megkülönböztetés jóval korábbi volt, és Noé tiszta állatokat ehetett legfeljebb, különben fajokat pusztított volna ki már az első ebédlőasztalnál. Isten, aki megteremtette a világot és az embert, tudta, mi alkalmas arra, hogy az ember elfogyassza (tiszta állatok) és mi az, ami nem (tisztátalanok). Ezt ma is célszerű figyelembe venni, úgy gondolom.

Amit nagyon fontos látnunk a témánkkal összefüggésben, hogy Isten ezt mondja: amint a füvet adtam, úgy adom a húst. Mit jelent ez? Nem kevesebbet, mint hogy a teremtés rendje eredetileg az volt, hogy fű (gabonafélék) + gyümölcs, most azonban ez Isten szava szerint megváltozik: ahogyan korábban a füvet adta, most úgy adja a húst az embernek. Isten nem pusztán engedélyezi a húsevést, hanem konkrétan parancsba adja. Kijelentést ad a teremtés rendjének változásáról. Nem tudom eléggé érzékeltetni ennek a súlyát. Különösen azon a háttéren, hogy az Újszövetségben egyetlen egy kijelentés sincsen, hogy ez Jézus eljöveteléig megváltozna. Ahogyan a katonaságnál mindig az utolsó parancs az érvényes, úgy itt is.

Tény viszont, hogy a világtörténelem lezárása után, Jézus eljövetele után a teremtés eredeti rendje helyreáll. Az újjáteremtett földön nem lesz ölés többé, ebből következően húsevés sem. Az üdvözült emberiség visszatér a növényi étrendhez, éppúgy, mint a teremtett világ többi része. Elhiszem, hogy ez nem túl jó hír elsőre a steak kedvelőinek, de azt hiszem, ha ott leszünk majd, nem lesz okunk panaszra így sem.

Azt is érdemes figyelembe venni, hogy Isten az ószövetségi áldozati rendszerben kötelezővé tette a hús elfogyasztását is az áldozatok bemutatói részére (volt kivétel, de a RENDSZER ez volt). Ismét nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Teremtő a szent cselekmények részévé tette a húsfogyasztást. Az apostolok sem lehettek vegánok, Pál apostol is csak azt a kérdést válaszolja meg a Korinthusiaknak, hogy számít-e a hús forrása, hogy bemutatták-e az állatot bálványáldozatként, vagy sem, és hogy melyikből ehet a keresztény (nincs jelentősége – 1Kor. 10. fejezet). Péter látomásánál pedig nem azt mondja, hogy ő vegán, hanem hogy sohasem evett tisztátalan dolgokat. (Ap.Csel.  11.fejezet. – a látomás egyébként egyáltalán nem az étkezésről szól.)

Mindezeket egymás mellé helyezve (és tudomásom szerint nem hagytam ki semmilyen bibliai részt ezzel kapcsolatban) azt láthatjuk, hogy a Szentírásból nem hogy nem lehet levezetni a vegánságot, hanem éppen az ellenkezőjét, kizárólag a húsevést lehet levezetni. Ha nagyon szigorúan alkalmazzuk a logikai láncot, akkor az utolsó láncszem az, hogy vegánnak lenni a jelen korszakban éppolyan ellenszegülés Isten szavának, mint amilyen ellenszegülés lett volna a húsevés az özönvíz előtt. A Szentírásból ugyanis ez következik. A magam részéről azt gondolom, hogy Istent különösebben nem foglalkoztatja, hogy mit eszünk vagy mit nem az adott kereteken belül (ld. Jézus idézett szavait), az viszont sokkal-sokkal inkább, hogy normálisak vagyunk, szeretettel viseltetünk-e az embertársaink iránt, becsületesen intézzük a dolgainkat vagy sem. Úgy vélem, hogy az Újszövetség kora a szabadság kora sok tekintetben, úgyhogy ha te úgy gondolod, hát ne egyél húst. A civil életedben lehetsz vegán normális, de ne legyél vegán nem normális – ugyanígy a húsevőknél. Amitől viszont kifejezetten óv a Biblia, az az, hogy tantétellé tegye bárki a vegánság kérdését. A Biblia azt mondja ugyanis, meglátásom szerint, hogy a lehetséges táplálékok nagy halmazában benne vannak az állatok (szerintem a tiszták), az állati termékek (tej, tojás, vaj stb.) a zöldségek, gyümölcsök, gabonafélék. Ez az Isten által engedélyezett rend. Mi a helyzet akkor, ha valaki sürgeti azt, hogy valamit ne együnk ezekből, mert így nyerhetjük el Isten tetszésér, az üdvösséget, stb.?

 „A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén. Hazug beszédűeknek képmutatása által, kik meg vannak bélyegezve a saját lelkiismeretükben. Akik tiltják a házasságot, [sürgetik] az eledelektől való tartózkodást, melyeket Isten teremtett hálaadással való élvezésre a hívőknek és azoknak, akik megismerték az igazságot. Mert Istennek minden teremtett állata jó, és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek azzal; Mert megszenteltetik Istennek igéje és könyörgés által. Ezeket ha eleikbe adod az atyafiaknak, Krisztus Jézusnak jó szolgája leszel, táplálkozván a hitnek és jó tudománynak beszédeivel, amelyet követtél; A szentségtelen és vénasszonyos meséket pedig eltávoztasd. Hanem gyakorold magadat a kegyességre:  Mert a test gyakorlásának kevés haszna van; de a kegyesség mindenre hasznos, meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete.” (1Tim. 4-8)

Ez nagyon kemény kijelentés Pál apostoltól. Ha bárki vallási alapon bárminek a fogyasztását megtiltja az előbb említett halmazból, akkor Pál szavai szerint nyilvánvalóan hamis tanítóról van szó. A Biblia figyelmezteti arra az olvasóit, értelmezőit, hogy semmit se tegyenek hozzá, se el ne vegyenek az Igéből. Magánéletedben, Te, személy szerint azt eszel, amit akarsz. De ha vallási tanítóként tantételt formálsz abból, hogy nem szabad semmilyen húst megenni, vagy állati termékeket fogyasztani, mert különben veszélyben van a lelki életed, vagy az üdvösséged, az Ige szavai szerint ez hamis tanítás, aki mondja, az pedig hamis tanító. Elvett az Igéből – vagy hozzátett valamit, ízlés szerint, mindenesetre szembekerült Isten határozott parancsával e tekintetben (5 Móz. 12:32). Vénasszonyos meséket terjeszt. Pál azt mondja, hogy a „test gyakorlásának” (nem a sportnak) kevés haszna van, ellenben sokkal több a gyakorlati lelki élet jó oldalára való törekvésnek – ez mindenre jó. Inkább ezzel foglalkozzunk, mert hamis tanítás például a hústól való tartózkodás vallási kötelességgé emelése, de még ha nem az volna is, gyakorlati eredménye gyér, szinte semmi. Ugyanúgy hamis tanítás lenne, ha valaki a gabonaféléket tiltaná ki az étrendünkből úgy, hogy a hús megmaradna. A paleolit táplálkozás sem elfogadható e szempontrendszer szerint, viszont a paleósoknak van egy nagy mentségük: nem emelték ezt üdvösség kérdésévé a hit szempontjából. Egyébként a magam részéről – és nem vallási tantételként mondom – el tudom képzelni azt, ugyanolyan eséllyel, hogy valaki számára az adott állapotában a helyreálláshoz épp a vegán, a húsos, vagy a paleolit étkezés lehet a legjobb.

Összefoglalva a kérdéskört: bibliai szemszögből a húsos étrendet látjuk, a vegán életmódot nem lehet megalapozni a Szentírásból. Biblián kívüli forrás pedig nem írhatja felül a bibliai kijelentéseket. Bárki is tiltja meg vallási okokból a hús fogyasztását, az nem bibliai alapokon áll, ebből következően hamis tanító. Ha mint magánember teszi, szíve joga, de Isten nevében, Isten tekintélyével a háta mögött nem jöhet senki ilyen eszmékkel.

 Bár a lényegen túl vagyunk, még néhány kisebb kérdést érdemes lehet tárgyalni e témakörben. Az első ilyen, hogy vajon magasabb lelki színvonalat eredményez-e, ha valaki csak növényt eszik? Pál előbb idézett szavai porrá zúzzák azt az elképzelést, hogy vegánság által juthatnánk olyan lelki magasatokra, amit a húsevők nem érhetnek el. Kevés haszna van a test gyakorlatoztatásának, vagyis hogy megtagadjunk magunktól egyébként engedélyezett dolgokat. Nem mondja, hogy semmi haszna nincsen, csak azt, hogy kevés, és inkább a lelki dolgokkal foglalkozzunk. Természetesen van összefüggés a test és a lelkivilág között, sok tekintetben, de éppen azon a területen, hogy megtagadjuk-e magunktól a marhaszegyet, hogy jobb emberek legyünk, nagyon kevés. Ha állandóan teleesszük magunkat, hogy mozogni is alig bírunk, nyilván el fogunk tompulni, de ugyanúgy lehetséges ez csirkepörkölttel, mint szójapástétommal és teljes kiőrlésű kenyérrel. Általánosságban sem mondhatjuk ki, hogy pl. a vegetarianizmus magasabb lelki színvonalat jelentene és eredményezne, mint mondjuk a marhasült rendszeres fogyasztása. Adolf Hitler vegetáriánus volt, nem dohányzott és ivott, és hát ugye… Talán mégis Pálnak van igaza.

 Van aztán olyan elképzelés is, amely szerint az özönvíz előtti emberek a húsevés miatt korcsosultak el. Ha utánanézünk, egyetlen szó sincsen az ószövetségben az özönvíz előtti húsfogyasztásról, arról ellenben számtalan, hogy az emberek gonoszságokat műveltek, annyira, hogy ez a végére teljesen eluralkodott rajtuk, és Isten kénytelen volt lezárni az akkori világot. Ha ettek is húst, ennek semmilyen jelentőséget nem tulajdonít a Biblia. Nem említi, tehát nem fontos. Lehetséges, hogy megtették, de ez csak annyiban számít, hogy maga a tény erősítette őket a lázadásban, hozzáadódott a többihez. A lázadás volt a kérdés. Egy olyan részletkérdésből, amit az Ige meg sem említ, elsődleges okot kreálni egészen biztosan hamis és koncepciózus szélhámosság.

 Van az a mondás, hogy ha valakinek csak kalapácsa van, mindent szögnek néz. Ha mindenáron a táplálkozást helyezzük a középpontba (ami, ugyebár, a Bibliában kicsit sincs így), még olyan tanítást is kreálhatunk, hogy Éva ősanyánk és Ádám bűne is az étvágy lehetett. Így van ez? Mit ír a Biblia a bűnesetről? 

„A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett, és mondta az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?  És mondta az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk; de annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;  hanem tudja az Isten, hogy amely napon esztek abból, megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. És látta az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakított azért annak gyümölcséből, és evett, és adott vele levő férjének is, és az is evett.” (1Móz. 3:1-6)

Figyeljük meg alaposan a szöveget. A kígyó alakjában jelen lévő Sátán egyértelműen szellemi jellegű lázadásra hívja Évát. Nem a gyümölcs szépségét, ízét dicséri, vagy bármit, aminek köze lehetne az étvágyhoz. Arról beszél, hogy ha eszik a gyümölcsből, új életet fog nyerni, Istenéhez hasonlót. Éva mit tesz? Először is szemügyre veszi alaposabban a fát és a gyümölcsöt: látja hogy szép. Valószínű, hogy egy rothadásnak indult polip alakú és állagú gyümölcsöt nem talált volna elfogyasztásra érdemesnek. De mi volt a lényeg? Miért volt kívánatos a fa és a gyümölcs? A bölcsességért. A szöveg erről beszél, gyakorlatilag semmi köze nem volt a bűnesetnek az étvágyhoz – hogy is lehetett volna az Édenben, ahol mindenük megvolt, olyan bőségben és szépségben, amit mi elképzelni sem tudunk? Sátán is ügyesebb volt annál, hogy vizet hordjon az óceánba – ez olyan lenne, mintha egy milliárdost akarnánk rávenni arra, hogy tíz dollárért öljön meg valakit.

 A Bibliára és csak a Bibliára alapozva nem lehetséges olyan ívet rajzolni, amely a bűnesettől az özönvízen keresztül a történelem lezárásig az étvágyat, a táplálkozást tenné (egyik) fő kérdéskörré. Még a történelem lezárását, Jézus második eljövetelét közvetlenül megelőző időben sem lehet fő kérdés ez. Mert ha a húsevés annyira tönkretenné a gondolkodást, hogy képtelen lenne az ember a lelki dolgokat felfogni, mint ahogy egynémely szélsőséges állítja, akkor az lenne a megfelelő út, hogy előbb legyenek vegánok az emberek, és tisztuljon meg a gondolkodásuk, aztán majd megtérnek, és jöhet Jézus. Most tekintsünk el attól az egyáltalán nem lebecsülendő ellenérvről, hogy magának a vegánságnak a felsőbbrendűségét sem értenék meg a húsevők, ha így lenne, koncentráljunk arra, ami ennél fontosabb. Mi van akkor az utolsó tíz percben megtérőkkel, akik nem vegánok? Ilyen nem létezhetne, ha előbb annak kell lenni, és idő is kell a megtisztuláshoz – márpedig kellene. Feltehetően a nyers disznóhúst falatozó és a zsírt kanállal evőnek is pont ugyanolyan esélye van megtérni az utolsó tíz percben, mint bárki másnak.

 Úgy találom, hogy a táplálkozás huszadrangú kérdés, és ha szétnézünk, láthatunk húsevő és vegán bolondot is eleget. Próbáljuk meg helyén kezelni ezt a kérdéskört, és ennek a helye messze nem az elsők között van.

Szabó Ferenc

Nap mint nap találkozhatunk akár a Fészen akár különféle honlapokon olyan egymondatos bölcsességekkel, amelyek általános megoldást akarnak adni az életre. Mivel nincs két egyforma ember és helyzet, sokszor önmagukban is tréfásak vagy idegesítőek, hangulattól függően, máskor viszont maga az alap is eleve rossz vagy értelmetlen, amitől csak még borzasztóbb lesz az egész. Nézzünk meg néhány példát.

Figyeljük meg itt a „minden” szót. Tehát ha átment a lábamon a villamos, szenvedésem a pillanat el nem fogadásából származik? Ha a devizahitelem miatt elviszik a házamat, az is azért van, mert ellenállok lélekben e csodás pillanatnak? 1915-ben, Ypernnél is ha elfogadják a klórgázt a katonák, lehet, hogy nem szenvedtek volna… Vagy várjunk csak… Azt se felejtsük el, hogy ez a gondolat a szenvedőt teszi felelőssé a saját szenvedéséért, ami az esetek túlnyomó többségében biztosan nem igaz. 

  Osho amúgy is a bögyömben van, de ez a gondolat ettől függetlenül is érdekes. Az ember vajon ott tévedt el, hogy értelmes lény? T.i. sem a fának sem a madárnak nincs öntudata, nem képes a gondolkodásra. Ha a madár, vagy a fa képes lenne felmérni a dolgokat, a vadászpuska illetve a láncfűrész léte még őket is elgondolkodtathatná. Ha van személyes gondviselő Isten, aki maga a szeretet, beszélhetünk arról, hogy nem érdemes aggódni, de Osho filozófiájában ugye eddig sosem jutunk el.

 Itt a másik gyöngyszem: tehát sem a dolgokon, sem önmagunkon nincs mit változtatni, nem is kell. Minden és mindenki úgy szuper, ahogy van. „Dzsingisz kán és egymillió mongol harcos kedveli ezt”. Biztos hogy így van ez? Osho elfogadta önmagát, ahogy van, de a botrányai talán nyilvánvalóvá teszik számunkra is, hogy nem ártott volna azért ezen-azon mégis változtatni.

Következő pácienseink Dr. Patak és Mr. Szikla. Most tekintsünk el attól, hogy nem csapnak össze, hanem csak ott vannak. A patak a győztes? Ugyanolyan erővel mondhatnánk azt is, hogy a szikla győz, mert a patak nem tudja elmozdítani. Pár év, és a mederáthelyeződés miatt még döntetlen is lehet a dologból, persze az erózió is elkoptathatja a sziklát. De a lényeg ugye, hogy ha kitartó vagy, elérheted a céljaidat. Most már csak az lenne a kérdés - erről egy mondatban nehéz lenne beszélni (de nem lehetetlen!) -, hogy vajon a célok olyanok-e, hogy érdemes azokat elérni? Arról nem is szólva, hogy a kitartás sem visz minden esetben a célhoz: Napóleon pl. elég kitartó volt, még Elba szigetéről is visszajött, de úgy emlékszem, hogy nem érte el amit akart.

 Biztos, hogy azért kell együttérzőnek lennem, mert a szerencse forgandó, és egy nap én is lehetek nincstelen? Nem inkább azért, mert emberek vagyunk mindketten, és az ember értékét nem a javai határozzák meg? Hát ez nem egy magas szellemi színvonal.

Igen, léteznek pszichoszomatikus betegségek, és igen, a szeretet fontos, és valóban SOKSZOR gyógyító erővel bírhat, elsősorban a lélekre, és csakugyan előfordul, hogy a lélek gyógyulása a testi problémákon is változtat. Ámde… tisztában van azzal ez a „gyógyító asszony” hogy mit beszél? MINDEN baj pszichoszomatikus? Dehogy is! Ha bekapok egy hányós-hasmenős vírust, az attól van, hogy a lelkem valamit nem tudott megemészteni? A hepatitis C ellen tehát az a megoldás, ha nem haragszom? Nem is kell orvos: sebész, belgyógyász, szemész, pulmonológus, csak „szeressük egymást gyerekek?”. Ha hátsó fali infarktusom van, akkor nem is kell a mentőt hívni, hanem megkérek valakit, hogy szeressen, és máris meg van oldva? Remélem, senki nem megy ehhez a „gyógyító asszonyhoz”, vagy ha mégis, elég hosszú és jogos börtönbüntetésnek néz elébe a hölgy.

 Ha nagyon-nagyon jóindulatú szeretnék lenni ezzel a képpel szemben, akkor is azt kell mondanom, hogy valójában a nagy semmit mondja. Metafora vagy kijelentés akar lenni – még ez sem dőlt el, így sem ez, sem az. Lehetne mondjuk kijelentés: „Tedd félre a félelmeidet, és lásd meg, hogy van remény”. Vagy lehetne metafora: „A félelem felhői mögött ragyog a remény napja”- vagy valami ilyesmi. Ez a kisebbik gond, a nagyobb az, hogy fogalmunk sem lehet, miről beszél, annak tisztázása híján, hogy a Nap mit is jelent szerinte. Mi a Nap, a remény? De miért van remény? Rossz a diagnózis, és mégsincs harántsüllyedésem? Vagy mindenképp meggyógyulok az adott betegségemből? De nem gyógyul meg mindenki! Vagy továbbgördül a Világkerék – na jó, de ha laposra tapos, akkor mi a remény a számomra? Meg aztán annyira könnyű félretenni a félelmet? Ennyire egyszerű lenne – ez nagyszerű, de még mindig nem tudom, mire való tekintettel tudnám azt félretenni, mi nagyobb és megnyugtatóbb, mi ad békességet? Ez sosem derül ki. Így tehát nem jelenthet többet, mint ami oda van írva: Tedd félre a félelmeidet, mert a Napot csak előled árnyékolják el a felhők. Egyenértékű bölcsesség lenne szerintem, hogy „nem kell aggódnod, hogy spenót lesz az ebéd, mert Ronaldo elég jól keres.” Köszönjük, Facebook.

 Egy személyes kedvencem következik:

A magát találóan Jabba-nak nevező művész tette közzé eme csodát, ami kis ékkőként ragyog ki a gyűjteményemből. Figyeljük meg, hogy a Facebook-artiszt a saját nevét odafotosoppolta a gyermek pólójára, tehát őt szimbolizálja. Egy ténymegállapítással kezdünk: mindenki álmodik valamiről: van aki sikeres akar lenni, van, aki arról, hogy szép és gazdag. Szerintem olyan is van, aki sikeres és szép és gazdag is akar lenni, de most tekintsünk el a szőrszálhasogatástól. Tekintetünk most a néger fiúcskára kell hogy vándoroljon, és a természetes módon felszínre jövő sajnálat és/vagy szánalom érzéseitől áthatva nyilván elfogadjuk, hogy sokan vannak olyanok, akik arról álmodnak, hogy egyszer ők is lehetnek olyanok, mint bárki más. Ha módunkban állna, mivel bennünket is anya szült állítólag, nyilván segítenénk e szegény fiún, és az esete keltette érzelmi hullámvasúton nyilván magunkhoz ölelünk mindenkit (szép képzavar, de nem rosszabb, mint az alkotás) aki nem ugyanolyan, mint bárki más, hanem elesettebb például. De mégis, mikorra diagnosztizálja Jabba mester, hogy a kis N’kulumbembe lába ki fog nőni, teljesülnek az álmai, hogy ugyanolyan legyen, mint bárki más? Ebben az életben aligha. Mit is üzen tehát a kép valójában? NEM teljesülhetnek az álmaid! Esetleg Jabbáé igen, hiszen neki eleve nincsenek lábai. Keserű gúny ez, olvasóim, igen keserű gúny! Jabba trónja elé járultunk lelki vigaszért, de csak torokhangú gúnyos nevetést kaptunk, és annyit hallhatunk még: „Negola devdzsi vuldegger!” Hajrá, Leia hercegnő!

 Egy Nő bölcsességét olvashatjuk itt, aki valami mitikus személy, Ős-Entitás lehet, ha már nagybetűvel írta a Nő-t. Gyanús lehet, hogy itt mégsem a taiosta Nyolc Halhatatlan Bölcs egyik tagjával állunk szemben, bár izgalmas lenne, de nem. Tényleg nem. Igazán alantas kukacoskodás lenne, ha megemlítenénk, hogy valami felé vagy valami fölé emelkedni nem ugyanaz, és minek bölcselkedik az, aki a szavak jelentésével sincs tisztában. De emelkedjünk ezen FELÜL, Egy Nő bizonyára csak elgépelte és nem vette észre, ez tényleg előfordulhat bárkivel. A kép üzenete annyi: ne törődj a bírálókkal, a bírálat alantas dolog, de Te, aki teszel minden tanácsra, magasabb szintű vagy. Adolf Hitler a kezét a szívére szorítva, könnyes szemmel mondaná: „annyira szép és igaz ez, igen, ez az, megtaláltam”.
 Ő aztán nem törődött a bírálókkal, céljait minden áron, tűzzel és vassal el kívánta érni. Ha megkérdezhetnék azt a kb. hetvenmillió áldozatot, biztosan azt mondanák, hogy „Adolf, kérünk, mégis hallgass a bírálókra, mert nem ők a bolondok.” Mert ugye mi van akkor, ha a cél rossz, vagy ha elérhetetlen, ahogy Bödöcs Tibor mondta: „egy negyvenes IFA-sofőr ne reménykedjen tornászlány-karrierben.” Vagy valami ilyesmit. Ha Egy Nő valaha úgy dönt, hogy a még csak szundikáló férjét két méter mélyre elássa a hátsó udvarban, kérem, hogy ne emelkedjen a bírálói fölé, hanem hallgasson rájuk. Más sem hiányzik a pszichopatáknak, diktátoroknak, mint egy kis ego-masszázs – ismét klasszikusokat idézve.

És végül:

AmiLYük? Mondjuk egy helyesírási szótáruk?

No, de ha ekkora a kereset, én sem szeretnék kimaradni a konjunktúrából. Alant következnek a saját alkotásaim, és óva intem a kedves olvasót, hogy megpróbálja nem értékelni azt az egyszerre jelenlévő szellemi mélységet és magasságot, amit ezek a képek közvetítenek! Lássuk hát:

Országunkban az Alaptörvénybe van foglalva, hogy az állam intézményeinek kötelessége a keresztény kultúra védelme. Amint azt az írásom születésekor (2018.08.hó) láthatjuk, fejleményei is vannak a kultúra területén ennek az iránynak: a pártlapokban cikkek jelennek meg a „balliberális túlsúlyú” művészek ellen az irodalomban, zenében. Természetesen joga van mindenkinek bármely művész, közszereplő mellett vagy ellen véleményt megfogalmazni, de egyrészt itt már nem pusztán egyes művészek produktumairól van szó, másrészt meg is nevezetten kereszténydemokráciában élünk (ez a fogalom sincs tisztázva), az Alaptörvényben is a „keresztény” jelző szerepel a kultúra mellett.

Keresztény-e a kultúránk és szükséges-e a védelme?

Tény, hogy jelenlegi kultúránkra ténylegesen hatott a kereszténység eszmerendszere, de egy az egyben keresztény kultúrának nevezni azt, ami ma pl. Magyarországon van, a bibliai kereszténység ismeretében rendkívül erős túlzás lenne. Mennyire függ össze a kereszténység és a kultúra? Szüksége van egyiknek a másikra? Sokfajta kultúra létezett és létezik ma is. Az őskereszténység a görög-római pogány kulturális környezetben vívta ki a maga győzelmét az első egy-két században, és létének egyáltalán nem volt feltétele az, hogy vele barátságos vagy szorosan hozzá kapcsolódó kulturális közegben létezzen. Később formálódott természetesen a kultúra is, de ez már egy következmény volt, nem előfeltétel. Ahhoz, hogy keresztények legyünk, nem szükséges, hogy a kultúránk is az legyen. De mit jelent az, hogy keresztény kultúra? Meg kellene határozni először is a fogalmat.  A kultúra azon része, ami keresztény témáról szól? Vagy amit keresztények hoznak létre? Ha valaki jobboldali, az már keresztény, vagy nem okvetlenül? Ha önmagát kereszténynek nevezi a szerző, akkor az már a a keresztény kultúra része, mint például a vámpírokról szóló Alkonyat-regényfolyam? Ki dönti el, hogy mi és ki tartozik, vagy nem tartozik oda? Nézzük meg először is a  kultúra fogalmát:  „az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége, a művelődésnek valamely területe, illetve valamely népnél, valamely korszakban való megnyilvánulása.” Már e meghatározásnál is adódhatnak problémák, ha nem tisztázzuk az „érték” fogalmát. Az érték általában ugyanis valamihez képest érték, a kultúrában viszont meg kell elégednünk a „létezés” fogalmával, magyarán, hogy valami van. Ha van, akkor része a kultúránknak, akár tetszik az adott dolog valakinek, akár nem. A jelenlegi magyar kultúránk része például a Bors és a Hot! magazin,  a „Barátok közt” vagy az „Éjjel-nappal Budapest”, hogy Kovit és életművét már meg se említsük.  (Érdekes módon őt kevésbé ostorozzák mint Esterházy Pétert. Tényleg érdekes.) Kultúránk része még Ady Endre és Faludy György is, nevüket a kultúra részeként együtt említeni a bulvárral már önmagában sértésnek tűnik, pedig csak ténymegállapításról van szó.  Keresztény kultúrának TALÁN azt nevezhetnénk, ha a keresztény témák domináns túlsúlyban lennének, de ha nem kizárólagosan ezek léteznének, hanem más is, már akkor sem beszélhetnénk egyébről, mint keresztény jellegű kultúráról, és ez nem csak játék a szavakkal.  Mostanában hallgattam a Katolikus Rádiót – olyan zeneszámok mentek benne, amikért pár évtizede szinte kiátkozás járt.  Mind a kultúránk, mind a hozzáállásunk folyamatosan változik, így nem lehet róla egy pillanatképet rögzíteni. Tény hogy, sokkal inkább szeretnék egy keresztény jellegű (tehát ami itt és most létezik) kultúrában, mint iszlám vagy bármely más jellegű kultúrában élni. Mégsem bírom nézni a kifejezetten kereszténynek szánt filmeket, ami pedig a költészetet illeti, nem tudom jó szívvel költészetnek nevezni Páskulyné Kovács Erzsébet vagy Túrmezei Erzsébet verseit, noha eszmeileg egy közösségben vagyok velük. Sík Sándort se kedvelem különösebben, de szakmailag mégis el tudom ismerni – tudott verset írni. Pilinszky János viszont határozottan jó költő. Szerintem. Kultúránk részeként szívesen nézem, hallgatom Kőhalmi Zoltán és Bödöcs Tibor produkcióit, mert tetszik, és mert igényesek a maguk területén. Miért kellene elkapcsolnom a Rádiókabaréról, és egy Nyírő kötetet olvasnom, ha az elsőhöz van kedvem, a másodikhoz viszont nincs? Makovecz Imre építészetét védjük meg Kőhalmi Zoltán permetezővásárlási élményeitől? Vajon kereszténynek nevezhető-e a Makovecz Imre  tervezte buszpályaudvar? Zoltán ne mondhassa el, hogy versenytáncos is volt, vagy Tibor nem szólhat a szentlászlói kocsmáról, különben félő, hogy leomlik a makói Hagymaház? A keresztény kultúrát mitől kell megvédeni – minden más puszta létezésétől, vagy csak attól, ami támadja? No de mi van azzal, ha valaki keresztény létére kritizálja az olyan „keresztény” művet, ami szerinte rossz, vagy akár az olyan kereszténységet, ami véleménye szerint rosszul működik? Szabad arról beszélni, hogy az inkvizíció emberiség ellen bűntett volt? Ez már támadás vagy sem, a kultúra területe vagy sem?

Kurt Vonnegut írja a „Bajnokok reggelije” című művében, hogy amikor átnevezték az USA Hadügyminisztériumát Védelmi minisztériummá, Amerikát nem fenyegette többé a háború veszélye. A védelem veszélye fenyegette. Ehhez hasonlóan nem történhetne rosszabb a keresztény kultúrával, vagy akár a kereszténységgel, mint hogy a kormány megvédi. Bárhol, bármilyen kormány. Védje az érdekeinket, védje a határainkat, védje a környezetet. Védje az embereket: segítse az elesette(bbe)ket a társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben. Biztosítsa az ember természetes jogát a szabadsághoz és a boldogsághoz. A kultúrát nem védeni, hanem segíteni kelleene, oktatás fejlesztése, illetve kulturális irányzatok, alkotók támogatása  útján (erre van példa), a minőség és nem az ideológia alapján. A kultúrát nem védeni, hanem támogatni kell, akkor fejlődik, ez a belső természete. Mindemellett ha a kereszténydemokrácia van a zászlóra tűzve, és büszkék vagyunk a keresztény kultúránkra, lehetnénk máris keresztényibbek azzal, ha mondjuk enni adunk a fogságban tartott migránsnak, vagy hagyjuk, hogy egy keresztény megtegye. Nem a befogadásról beszélek, hanem egy magától értetődő gyakorlatáról annak a jézusi mondatnak, hogy „szeresd felebarátodat mint önmagadat”, de ha ez valakinek erős, és ellenségnek tekinti őket, a Megváltó ilyet is mondott: „szeresd ellenségedet”. A kultúra ugyanis az alap-attittűdjeink felett kezdődik. Van egy olyan mondás, hogy „száz szónál szebben beszél a tett.” Jézus Krisztus pedig, a kereszténység alapítója így fogalmazott: „Nem mindenki, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté 7:21) A kultúra jó dolog, de többre van szükség.

Amikor a világ végéről gondolkodunk, beszélünk keresztény körökben, két dologban konszenzus van: lehet, hogy nincs messze, és baj lesz. Ugyanakkor szinte elveszett a képesség, ha ugyan megvolt, hogy prófétikus távlatban szemléljük a ma eseményeit, tudva, hogy hová fog elérkezni a történelem feltartóztathatatlan, de talán lassítható vonata. Ma az állam és az egyház(ak) együttműködése van napirenden, és ez egy határig még akár jó is lehetne. Ámde… Messzebb tekintve, a végre, Jézus tesz egy fontos kijelentést, amit nem értékelünk kellőképpen. „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.” (Máté 24:24) A választottakat nem lehetne elhitetni Krisna, Allah vagy egyéb istenség nevében, hisz ennek a szitának még alja sem lenne, nem hogy át lehet látni rajta. Oda hamis Krisztus kell. A végidőben „ … megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (2Thess 2:3)  Ez a nevezetes Antikrisztus. Csakhogy a görög nyelvben az „anti” előtag nem csak azt jelentheti, hogy „ellen”, hanem azt is, hogy „helyett”. Az Antikrisztus – épp Jézus szavai szerint – úgy jön Krisztus ellen, hogy helyette jön: az ő nevében, helyette cselekedve. Így lehet megtéveszteni a választottakat is. Tíz hívőből kilenc vagy tíz, ha  a „keresztény” szót látja bármihez csatolva, úgy érzi, hogy ez csak jó lehet, és nem vizsgálja meg, hogy a tartalom megfelel-e a jelzőnek. Az inkvizíció nem volt keresztény. Az elnyomás sosem keresztény. A szellemi erőszak nem a kereszténység.

Az eddigiek mellé tegyük a Jelenések Könyve 13. fejezetét: „Azután láték más fenevadat feljőni a földből, akinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól vala, mint a sárkány. …  És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek, azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek;  és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson [semmit], hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma.”(Jel 13:11, 15-17) János apostol egy hatalmas vadállatot lát, ami úgy néz ki, mint a Bárány, de nem az. Egyfajta imádatra kényszeríti az embereket erőszakkal, végül halállal fenyegeti, a társadalomból való kizárással. Ha ezeket szépen egymás mellé tesszük, nyilvánvalóvá válik, hogy a végidőben egy keresztény diktatúra fog uralkodni a világon, ami azonban csak látszólag az, az igazi keresztényeket üldözni fogja. Krisztus nevében Krisztus helyett erőszakkal cselekszik.

Értjük már, hogy miért gond, ha a trón és az oltár, a kereszténység és az állam összefonódik? Ugyanis a trónok közül az emelkedik ki, aki a vitorlájába tudja fogni az egyház(ak) szelét, az egyház(ak) közül pedig az, amelyik igényli az állam törvényi együttműködését az elnyomásra. De a Bibliából tudhatjuk, hogy a megtérés egyéni kérdés, törvénnyel nem lehet kényszeríteni. Az igaz egyház sosem alkalmaz erőszakot, elnyomást, kényszert - sem szellemit, sem fizikait.

Volt már úgy, hogy a trón és az oltár, a politika és a vallás egyesült. Miért nem volt elég a középkor arra, hogy lássuk, milyen az? A politika halálos ölelés a kereszténység számára. Fel kell adnia az elveit, és a kívülállók/megtérendők még nagyobb ellenszenvvel figyelik a kereszténységet, és még messzebb kerülnek a megtéréstől. A jó szándékú keresztényeket, akik elindulnának a politikai "együttműködés" útján, a végén úgyis kiszorítják a gátlástalan álkeresztény gazemberek, és a jószándékúak is részesek lesznek azok gonosz cselekedeteiben. Mindig gondolatrendőrség, diktatúra és inkvizíció az ilyen kísérletek vége, ami olyan messze áll a Bibliától és Isten akaratától, amilyen messze csak lehet. Azért, mert a végén a "keresztény" gazembereknek csak a hatalom fog számítani, semmi és senki más. Ott van az inkvizíció - de még az egyébként talán jószándékú(an induló) Kálvin is csak egy rémálom-államot tudott létrehozni Genfben. Állam és egyház elválasztva működjön - ezt már Jézus is megmondta. "Az én országom nem ebből a világból való." Azt hiszem, jobb lenne hallgatni rá.

 Kis hazánkban a kereszténység nagyon békés képet mutat. Nagy ritkaság, ha valahol megjelenik egy-egy kritikai élű megnyilvánulás, és ezen a kevésen is sok keresztény többé-kevésbé megbotránkozik. Szinte általánossá vált az a nézet, hogy a kritika, mint olyan, kerülendő, sőt talán nem is keresztényi. Mint mindenben, egy keresztény számára ebben is a Szentírás kell, hogy iránymutató legyen. Az nem kérdés, hogy az Ige arra int, hogy „minden dolgotok szeretetben menjen végbe”. Feltehetjük, hogy Pál, aki ezt írta, nem csak mondta, tette is, illetve az is nyilvánvaló, hogy Jézus maga volt a megtestesült szeretet.

Bírált valaha Pál és Jézus? De még hogy!

János és Pál név szerint kritizált keresztényeket: apostolokat, gyülekezetvezetőket, stb., és az ilyen esetben ezt nem csak az érintettek, hanem pl. a más gyülekezetben élők tudomására is hozták.  „Írtam a gyülekezetnek; de Diotrefesz, aki elsőséget kíván közöttük, nem fogad el minket. Ezért, ha odamegyek, felemlítem az ő dolgait, amelyeket cselekszik, gonosz szavakkal csácsogván ellenünk; sőt nem elégedvén meg ezzel, maga sem fogadja be az atyafiakat, és akik ezt akarnák, azokat is akadályozza, és az egyházból kiveti. (3 Ján. 1:9-10) „Mikor pedig Péter Antiókhiába jött, szemtől szembe ellene állottam, mivel panasz volt rá. Mert mielőtt némelyek oda jöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett; mikor pedig oda jöttek, félrevonult és elkülönítette magát, félvén a körülmetélkedésből valóktól. És vele képmutatóskodtak a többi zsidók is, úgy hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésök által. De mikor láttam, hogy nem egyenesen járnak az evangélium igazságához képest, mondék Péternek mindnyájok előtt: Ha te zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra, miként kényszeríted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?” (Gal 2:11-14)

Sem a Messiás, sem az előfutára nem nagyon fogalmaztak selymesen, amikor az akkori hivatalos egyház hivatalos vezetőit jellemezték. Illetve lehet, hogy ez már a visszafogott változat.

János: „Mikor pedig látá, hogy a farizeusok és sadduceusok közül sokan mennek ő hozzá, hogy megkeresztelkedjenek, monda nékik: Mérges kígyóknak fajzatai! Kicsoda intett meg titeket, hogy az Istennek elkövetkezendő haragjától megmeneküljetek?” (Máté 3:7  )

Jézus: „Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését?” (Máté 23:33). Sőt Jézus kora politikai vezetőjét is – személyében - pici kritikával illette: „Luk 13:31  Ugyanazon napon jövének [ő] hozzá némelyek a farizeusok közül, mondván néki: Eredj ki és menj el innét: mert Heródes meg akar téged ölni. És monda nékik: Elmenvén mondjátok meg annak a rókának: Ímé ördögöket űzök ki és gyógyítok ma és holnap, és harmadnapon elvégeztetem.” (Luk 13:31-32).

Valójában a Biblia nagy része kritika: az ószövetségben a próféták kritizálták a nép, a vallási vezetők, - az aktuális egyház aktuális vezetői! - tetteit, de az újszövetségben is nagyon nagy súllyal van jelen a jelenségek, tanítások, gyülekezeti problémák teljesen nyílt feltárása és orvoslásával együtt -. ahogy láttuk – a személyek kritikája is.

Valami akkor még, úgy tűnik, megvolt, ami mára szinte kiveszett: a nyíltság, a szemtől szembeni egyenes bírálat létjogosultsága a gyülekezet, a közösség előtt. De hogy ez ne váljon se parttalanná, se gyűlölködéssé, érett, felnőtt, felelős keresztények kellettek és kellenek.

Természetesen én nem vagyok sem Messiás, sem apostol vagy próféta: egy ember vagyok, akinek van véleménye, és a Szentírás példája szerint teljes jogom van hozzá, hogy ha akarom, képviseljem azt. Természetesen vannak határok: a szívek vizsgálója az Úr (Péld. 21:2), vagyis az indítékok megítélése nincs ránk bízva, viszont a megnyilvánulásoké igen: mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok! (1Thess 5:21). A béreabeliek még Pál tanítását is megvizsgálták, és az Ige egyértelműen dicséri őket ezért. Bármelyikünknek, aki keresztény, joga van arra, hogy a kereszténységgel kapcsolatos dolgokat megvizsgálja, és ha úgy látja jónak, a közösség elé tárja. Bármelyik állampolgárnak joga az, hogy az országban történő eseményeket, folyamatokat bírálja vagy dicsérje, ezzel is segítve a többieket az eligazodásban. Mint embereknek jogunk van az egész emberiséget érintő kérdésekben is megnyilatkozni – a jog megvan, a kérdés, hogy mennyire hozzáértően tudjunk ezt megtenni. A felnőttséghez mind a felelős kritika képviselet, mind annak fogadása / elfogadása hozzátartozik.

A címben Puzsér Róbertet említettem – hogy kerül Robi az asztalra? Attól függetlenül, hogy valakinek szimpatikus-e a stílusa vagy sem, egyetért-e azzal, amit mond vagy sem, az alábbi gondolatai nagyon is megfontolandóak: „Én abban mérem a sikeremet, hogy azok a gondolatok, szempontok és ügyek, amelyeket viszek, gyökeret tudnak-e verni a hazai közgondolkodásban, vagy sem. Az én sikerem nem az én sikerem, az én sikerem az ügyeim sikere. Az ügyeké, amelyekről beszélek. Fontos ugyanakkor, hogy az a szerep, amit a nyilvánosságban viszek, nem pusztán az én szerepem. Ezt a szerepet bárki eljátszhatja, és nem kell hozzá még csak hangosnak vagy agresszívnak sem lennie. Itt egy attitűd átadásáról van szó, és ha van ilyen, akkor ez az én fő ügyem az ügyek felett: mindig ragaszkodni a bírálat jogához, és ragaszkodni ahhoz, hogy mindig bírálható legyek. Ez a felelősségre vonás és a felelősségvállalás kulturális kötelezettsége.” (http://mindset.co.hu/nekem-nem-is-lenne-szabad-leteznem-interju-puzser-roberttel-mindset3/)

Ha nem lettek volna kritikusok annak idején, Luther és a többi reformátor, ma csak egyetlen hit létezne, ami bevallottan nem (csak) bibliai, vásárolnánk a búcsúcédulákat, Bibliát csak messziről, egyházi ünnepeken látnánk,  és valószínűleg faekével szántanánk. Ha nem léptek volna fel a kereszténység Puzsér Róbertjei, kedves karizmatikus, pünkösdi, evangélikus, református stb. testvérem, ma Te sem lennél.

 Több nyíltságra, több vitára, életre lenne szükség a kereszténység berkein belül is – a kívülállók ugyanis nem csak megbotránkozni tudnak, hanem esetleg értékelni olyasmit, amit eddig ők sem ismertek ebben a közegben: az értelmes vitát, párbeszédet, a felnőttnek tekintés és a felnőttség megnyilvánulásait.

"George Thomas plébános volt New England-nak egy kis városkájában. Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog itt történni. A plébános elkezdte a prédikációt: 

"Amikor tegnap végigmentem a Főutcán, szembe jött velem egy fiatal gyermek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát, és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől.

Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
- Mit viszel magaddal?
- Csak ezt a három vacak madarat - felelte.
- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdezősködtem.
- Hazaviszem őket és szórakozom velük - felelte. - Feldühítem őket, kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.
- De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
-  Ó, van otthon két macskánk - mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.

Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
- Nem kellenek magának azok a madarak, atya. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek
- Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.

A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt. Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat."  

Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett: 

"Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. A Sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:
- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!
- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.
- Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak, és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogy részegeskedjenek és kábítózzanak; arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon fogom élvezni - mondta a Sátán.
- Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?
- Megölőm őket! - felelte a Sátán.
- Mennyit kérsz értük? - érdeklődött tovább Jézus.
- Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak Leköpnek, megátkoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!
- Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta: - A véredet, az összes könnyedet, és az egész életedet!
Jézus így szólt: - Megegyeztünk! - aztán kifizette az árat..."

* * *

Nagyon sokszor lehet találkozni ezzel a történettel: honlapokon, fórumokon, esetleg elektronikus körlevelekben. Hatásosan megírt, szép történet, jó érzéseket kelt az emberben. Magával ragad a mondanivalója. Ha e-mail-ben kapjuk, talán már nyomnánk is a "továbbítás" gombot, hogy egy szép, magvas és keresztény történetet erősítésül megosszuk a barátainkkal, ismerőseinkkel. Javaslom, hogy mégse tegyük. Vitathatatlan erényei mellett a probléma e történettel az, hogy nem igaz. Ha volna ilyen kifejezés, akkor ezt használnám, hogy "nagyon nem". Nem azért, mint ha nem történhetett volna meg, vagy fiktív személy lenne a New-englandi plébános. Még a jó szándékhoz sem fér egy morzsányi kétség sem: sem a szerzőéhez, sem a terjesztőiéhez. Jó példa azonban arra, hogy nem jó, ha ösztönösen és meggondolás nélkül teszünk bármit. Megmutathatja, mennyire fontos, hogy mindent vessünk össze a Bibliával, amit beengedünk a szellemi háztartásunkba - és másokéba. Nem a "tutit" szeretném lesugározni, hanem gondolkodásra, kiértékelésre szeretnék buzdítani e történetnél, és minden más megnyilatkozással kapcsolatban is.

Mi tehát a gond?

Először is ott sántít(hat) a dolog, hogy ha ilyen módon vásárolt meg minket Jézus Sátán tulajdonából, akkor az ördögnek semmilyen köze nem lehetne hozzánk a továbbiakban - márpedig kísértéseivel jelen van, nagyon is aktívan működik: elég körbenéznünk egy kicsit a világunkban.

Azután, ha ismerjük egy kicsit a bibliát, emlékezhetünk arra, hogy Jézus hogyan jellemzi Sátánt: hazugság Atyja, akiben nincsen igazság. Tökéletesen megsötétült, hazug, aljas - és még sorolhatnánk a jelzőket. Üzletet kötni, megállapodást létrehozni csak azzal lehet, akiben legalább egy szemernyi tisztesség van. Winston Churchill hamar rájött arra, hogy semmilyen megállapodást nem lehet kötni Adolf Hitlerrel, mert értelmetlen: csak addig tartaná meg, amíg érdekei úgy kívánják, egyetlen másodperccel sem tovább. Egy végtelenül agresszív és velejéig romlott, javíthatatlan valakivel szemben egyetlen megoldás létezik: a háború. Nem szerződéssel biztosítani a létét, hanem megszabadítani tőle a világegyetemet. Sátánnak felajánlani Jézus életét csak annyira lett volna célravezető, mint ha az angol hadsereg kollektív öngyilkosságot követett volna el a nácik elleni tiltakozásul.

Azután: ha ez a történet leképezi a megváltást, akkor Jézus hogyan támadhatott fel? Ebben az esetben tisztességtelen lenne Isten: ígér valamit, de átlép a saját szaván - ezt hívják úgy, hogy hazugság. Ez az ördög területe, nem Istené.

Igen, Jézus odaadta az életét, de nem Sátánnak. A biblia szerint a bűn zsoldja, következménye a halál - és ezt az ítéletet Isten törvénye mondja ki a bűnre és a bűnösre. Te és én bűnöket követtünk már el. Ha Isten szeretne foglalkozni velünk, először is azt fogja találni, hogy az ő törvénye szerint megkerülhetetlenül a halál a büntetésünk mindazokért a rossz dolgokért, amit tettünk életünk során. Legelőször is érvényesítenie kell a saját igazságos, szent és jó törvénye kívánalmát, és utána tehetne bármi mást. Csakhogy ebben a pillanatban máris, te és én, egyaránt halottak vagyunk, és nincs már kivel tenni a következő lépést, mert nem létezünk. Ezért kellett Jézus halála, ami a mi halálunk helyett történt, hogy Ő újra az övéivé fogadhasson minket. S azt, hogy Jézus feltámadjon, ugyancsak Isten igazsága kívánta, hiszen ő személyesen soha semmilyen rosszat nem követett el, ezért nem lett volna jogos, személyesen őrá nézve, hogy a sírban, az örök halálban maradjon.

Nem szerződés van Sátán és Jézus között, hanem háború. Hódító háború a lelkekért, és nem lehetséges a szerződés, a békekötés. A harc az egyik fél pusztulásáig tart. Ha fizikai síkon történnének csak a dolgok, Isten már lezárta volna a hadjáratot - de itt lelki küzdelem folyik: Isten kegyelmet és üdvösséget akar adni a bűnösöknek, és időt biztosít, hogy elfogadják őt, Sátán és démonai pedig romlásba akarnak dönteni mindenkit, bűnbe vinni és abban megtartani, hogy bármivel foglalkozzanak az emberek, csak Istennel és a bibliával ne. Egyszer azonban véget ér a háború - remélem, hogy ez téged és engem is a jó oldalon talál majd.